Magas volt a páratartalom és nagy a hőség. Egyszer csak rárepült a lábamra egy nagy pápaszemes pillangó. Hagytam. Húsz percig, összezárt szárnyakkal pihent, mozdulatlanul néztük egymást, aztán elszállt. Nishida Mitsuo hívott Japánba.

98. óta ismerem, Finnországban találkoztunk egy nemzetközi kovács-találkozón. Nishida könyvből tanulta a mesterséget. Japánban kevés a vas, nincs hagyománya a díszműkovácsolásnak. Lángvágóval próbálkozott. Tíz év után épített kovácskohót, miután Európában látta hogy használják. Többször szólt, végül hat hónapra beálltam hozzá tanítani és dolgozni. Szerszámokat készítettem neki, hét tanítványom lett, köztük egy volt építész, szobrász, meg egy korábban stewardess hölgy. Fizetést és ellátást kaptam. Élveztem, hogy kedvemre kísérletezhetek. Ekkor érkezett a pillangó. A tökéletes mását akartam. A kész darabot ecetben marattam, vízben, esőben rozsdásítottam, amíg a szárnyak rozsdabarnák lettek. Sárgaréz cső, vörösréz rúd, cin drót összedolgozásával az 5mm-es korongot a szárnyakba fúrt lyukakba beleszegecseltem. Ezek lettek a „szemei”, drótkefe acéldrótból a lábai.

A japán lakk dobozok gyönyörűek. Hasonló különlegeseket akartam én is. A kígyós dobozka vas felületébe először egy expandált acélhálót kalapáltam, ami a kígyóbőr mintáját adta, majd összetekertem. Tekerve, majd felcsavarva, 3 méter hosszú köracélból készítettem egy napraforgó fejet is.

forrás: Mutermek.com